Molnos Péter: Gondolatok Fákó Árpád Húshangok című kötetének bemutatójára













Tisztelt vendégek, kedves barátaim!

Egy megtisztelő és egyben rendkívül nehéz feladatra vállalkozom, mikor e formabontó esemény rám szabott néhány percében igyekszem bemutatni az előttünk fekvő kötetet, Fákó Árpád Húshangok című művét. Már a műfaj meghatározásánál bajba kerülünk, hiszen a könnyen adódó „művészkönyv” terminus igazi megúszós, Nagy Sándori megoldásnak tűnik: átvágja ugyan a csomót, de a probléma megoldásához egy fikarcnyit sem visz közelebb. Hosszabb magyarázatra van szükség. A mű létrejöttének szituációja az újrakezdés: Fákó ugyanis bár otthon volt, sőt – szinte pimaszul fiatalon – lubickolt a nyolcvanas évek alternatív művészeti közegében, fényképezett, festett, zenélt, de az évtized végétől kezdve közel 20 évig felhagyott ezekkel e tevékenységekkel, az alkalmazott grafika világában merült el, kiadványokat, könyveket tervezett – megrendelésre. Csak az elmúlt pár évben tört elő belőle az autonóm művészi tevékenység igénye, s a külső megnyilatkozásra ingerlő belső kényszer logikus módon egy összművészeti céllal létrehozott, CD mellékletekkel ellátott könyv formájában öltött testet, melyben zenei, szövegírói, fotós és grafikusi vénáját egyaránt kiélhette. A lapokon a nyolcvanas években készült, korábban kiállításokon is bemutatott fotók váltják egymást az elmúlt években készült felvételekkel, s a verbális kötőanyagot két egykori, avantgárd zenekar, a Húshangverseny és a Millenniumi Földalatti Vasút, illetve a közelmúltban alapított Millenniumi Húshangverseny Húshangok című albumának dalszövegei adják. Az összkép látszólag rendkívül vegyes: időn és műfajokon keresztül gátlások nélkül ugrál a szerző, mégis jól kivehető néhány olyan, karakterisztikus alapvonás, mely egységbe fogja a könyvből áradó vizualitást, s amelynek hatására – no meg a tervezőgrafikusi tudás csillogtatása okán – valóban megvalósul Fákó eredeti szándéka, miszerint a kötet nem pusztán művek reprodukcióinak jól megszerkesztett tárháza, hanem önálló, eredeti, szabad mű. De milyen is?


A kötet elején közölt írásomban ezt a sodróan áradó képi világot a barokk Kunst- und Wunderkammer műfajával rokonítottam, s e párhuzamnál most sem találok beszédesebbet. Az uralkodói, főúri palotákban, várakban, a későreneszánsz idején kialakuló és a barokk korában fénykorát élő gyűjtemények – a múzeumok elődei – minden műfaji megkötöttség nélkül terelték közös térbe a művészet nagyszerű alkotásait, ritka ásványokat és meghökkentő naturáliákat: egzotikus állatok és félelmetes torzszülöttek preparátumait, drága ötvöstárgyakat, narvál agyarat és minden mást, amit ma a természeti kuriózum fogalomkörébe sorolhatunk. A csodálat és a borzongás, a szépség és rútság, a drámai realitás és az eszményi elvontság találkozott ezekben az izgalmakkal teli csodakamrákban. Fákó egyes képein közvetlen analógiákra is találhatunk: a spirituszba merülő szörnyszülöttek, vagy a vízben ázó csirkefejeket pokolbefőtté nemesítő, csodálatos csendélet fotója valóban közeli párhuzam, de ezeknél fontosabb az egész kötet egységes, barokkos hangulata, az attitűd, ami belengi a művek szorosra fűzött láncolatát. Úgy kell lapozgatnunk benne, ahogy egy 17. századi utas sétált Fraknó várának wunderkammerében. Akiben a múlt, a középkor mágikus világképe elevenen él, aki minden látható teremtmény mögött isten megnyilatkozását érzi, de akit már megfertőzött az éledő újkor természettudományos érdeklődése, a szabad ember ösztönös kíváncsisága, s e két világnézeti alapállás termékeny zavart gerjeszt a tudatában.


A spirituszban lebegő torz testben ne pusztán orvostörténeti rekvizitumot lássunk, hanem emlékezzünk a bestiáriumok közel ezer évig fennálló műfajára, melyekben minden szóba kerülő lényhez morális és teológiai tanítás párosult. E ma röviden „undorító”-nak nevezett – ám mégis ellenállhatatlanul vonzó – teremtményekre egykor csodajelként tekintettek, s úgy vélték, Isten szól elrettentő, nem egyszer groteszk torzságunkon keresztül, egy nehezen megfejthető, allegórikus nyelven, melynek titkát feloldva csodálatos tudás birtokába juthatunk. Mások, máskor úgy gondolták, hogy Istenről lehetetlen közvetlenül beszélni, hiszen fenségessége, magasztos tulajdonságai felfoghatatlanok az ember számára. A mennyei hierarchiáról szóló középkori munka éppen arra figyelmezteti olvasóit, hogy a legfőbb Úr igazából csak tagadása útján jellemezhető, úgy tudunk róla beszélni, ha mindazt felsoroljuk, ami nem ő. A szörnyek, torzszülöttek kortalan divatja mögött ez is meghúzódik, s ezért van, hogy látásuk közben nem csupán az undor, vagy a szánalom érzése, hanem valami nehezen körvonalazható intellektuális izgalom is eltölt bennünket, mintha azt éreznénk: ha kényelmetlen, talán taszító is a kép, mindez talán azért van, mert egy olyan pontján piszkálja pszichénket, ahol az igazán fontos dolgokat takargatjuk.

Egy műgyűjtői ars poeticákat tartalmazó kötetben olvastam nem is olyan régen az egyik gyűjtő látszólag meglepő válaszát a szokásos: „hogyan választ művet?” kérdésre. A felelet körülbelül a következő volt: egyetlen alapvető elv kristályosodott ki bennem az évtizedes gyűjtői tapasztalat alapján: sosem veszem meg azokat az alkotásokat, melyek azonnal megtetszenek. A „szerelem első látásra” eszményi gondolata a művészet terén nagy csalódásokhoz vezet. Az ilyen előzmény után birtokba vett mű hamar kiüresedik, a kezdeti izgalmat gyorsan az unalom érzése követi. Azokat a képeket vásárlom meg – folytatta a gyűjtő – melyektől kezdetben menekülni szeretnék, melyek zavarba hoznak, melyek kellemetlen kérdéseket tesznek fel nekem. A válasz bár elsőre meglepő, valójában annak a mindenki által jól ismert jelenségnek az aktualizálása a műgyűjtés területére, mely röviden úgy írható le: az azonnali kielégülés csömörhöz vezet. Ezt a gondolatot már Cicero leírta, mikor az érzéki vonzerő korlátait elemezte a szónoklás tudományában: „Nehéz pontosan megmondani az okát annak, hogy azok a tárgyak, amelyek a legtöbb gyönyörűséget nyújtják érzékeinknek, és az első pillanatban a legerősebben érintenek meg, egyúttal miért azok, amelyektől ugyanakkor valamiféle csömör el is fordít. (…) rövidebb ideig lelünk örömet a nagyon édes és átható illatokban, mint a finomakban, és azt szeretjük, aminek viasz, nem pedig sáfrány illata van. (…) minden dologban a legnagyobb gyönyörűség határos az undorral.”

Aki belelapozott már Fákó kötetébe jól tudja, valami hasonló érzés keríti hatalmába a gyanútlan áldozatot: először szeretné hamar letenni, komfortérzete kicsorbul, a civilizáció által belénevelt normák suttogva tiltakozni kezdenek, s a kötet gyorsan a polcra vándorol. Ám Fákó műve – legalábbis én ezt tapasztaltam – alattomos jószág: újra és újra lekéretszkedik onnan, megfertőzi a hétköznapokat, s végül azt vesszük észre, hogy szinte naponta kezünkbe kerül néhány percre. Véres, állati testrészek, rothadó gyümölcs, a kiszolgáltatott, eltorzult, meggyötört ember képe – csupa olyan látvány, mely távol áll a hétköznapi szép fogalmától. Mégis, mi a titka?

A válasz egyik része egyszerű: a csendélet, melyben egy gyönyörű száraz virág alatt girlandot tartó porcelán puttók bújnak elő egy oszló csirkefejeket tartalmazó üveg mögül fényes bizonyítékként szolgál a régi, görögöktől eredő igazságra. A rútság bármely formáját megszépíti annak hűséges és kifejező művészi ábrázolása. Arisztotelész a Poétikában leszögezi, hogy a szépség a visszataszító dolgok mesteri ábrázolása révén is elérhető, a középkori Szent Bonaventura pedig egyenesen azt írta, hogy még az ördög képe is szép lesz, ha hűen ábrázolják rútságát. Fákó fotója, a 17. századi vanitas csendéletek e pazar utódja tökéletes példája az elsőre undort keltő tárgy fennkölt ábrázolására, a művészet megszépítő erejének határtalanságára. A tárgyak eltérő textúrájának érzéki összecsendülése, a szűk regiszteren megszólaló, derengő tónusok és a legfontosabb, a finoman – és rafinált módon – adagolt és irányított fény simogató lágysága olyan együttessé áll össze, mely sokatmondó kontrasztot hoz létre az előtérbe állított tárgy, e megszelidített, befőttbe zárt, házi pokol látványával. A mázatlan porcelán száraz felületének tompa fénye és az asztallap tükröző felülete, az egzotikus virág élesen kirajzolódó, organikus struktúrája és a hengeres üveg mértani szabályossága a tapintásra ingerlő látási ingerek olyan széles skáláját idézik meg, hogy a befogadó már ezen elegendő csemegét talál, s még el sem indult a kompozíció által kinyitott asszociációs mezők bejárására, meg sem hallotta a memento mori, az „Emlékezz a halálra!” kimondatlan üzenetét.


Egy másik kompozíció, a beszédes című Homo erectus, talán még izgalmasabb vándorútra sarkallja a nézőt. A súlytalanul lebegő, nem kis eufémizmussal szólva homoerotikus húrokat pengető (a szakkereskedésekben – nomen est omen – Big John-ként forgalmazott) áramvonalas figura miközben formájánál és jól látható funkciójánál fogva abszolút profán, mondhatni vulgáris képzeteket kelt, a tálalás, elsősorban a beállítás révén kifejezetten szakrális jellegű tartalmi összetevőkkel telítődik. Miközben elsődleges attribútumát, a lebbenő fátyol alól finoman felsejlő, méretes falloszt látva elsőként Priaposzra, Aphrodité fiára, a termékenység védnökére, erre az egyszerre taszító és mulatságos görög istenségre asszociálunk, felsejlik bennünk Holbein ikonikus képe a halott Krisztusról is, mely évszázadokon át mintául szolgált az emberiség üdvéért önmagát feláldozó Megváltó ábrázolásához. Fákó Homo erectusa a különböző mitológiák, hitek, vallások és világnézetek zavarbaejtő ütköztetése mellett arra is kitűnő példa, hogy a giccs műfajával való flörtölés milyen új irányokat nyit meg a képek értelmezése során, hiszen az áruba bocsájtott emberi műtest úgy válik a sekélyes fogyasztói kultúra szimbólumává, hogy közben évezredes kulturális tradíciók hordozójaként is tekinthető, éppen úgy, mint az a fröccsöntött Halott Krisztus, mely egy internetes kegytárgy-bolt oldalán kínálja magát, számos méretben, a megrendelő óhaja szerint.



A sor hosszan folytatható volna, az idő azonban véges, sőt lejárt. Búcsúzásképpen azt kívánom minden tisztelt megjelentnek, hogy a Húshangok lapozgatása közben próbálja tudatosan figyelni magát, civilizált lényének mikor, mely része tiltakozik a látvány ellen. Ígérhetem, hogy e könyv hatására másként fogja látni mindenki a világot. Persze távol álljon tőlem, hogy patetikus, nagy szavakkal kivívjam a szerző rosszallását. Csupán arról a tapasztalatomról beszélek, hogy miként egy kiállítás is meg tudja változtatni látásunkat, úgy ez a kötet is ezt fogja tenni. Mikor egy impresszionista tárlatról kilépünk, hirtelen mi is észreveszünk olyan jelenségeket, melyek előtte nem tűntek fel: látjuk a remegő fényt, a testek felszínét megfestő, illékony reflexeket, s a korábban unalmas fekete is izgalmas, színes felületté válik. Valami hasonlót ígér Fákó könyve is: ráébreszt bennünket arra, mennyire kiszolgáltatottak lettünk magunknak, a megnyugtató, szép hazugságoknak, s talán segít megismerni és kicsit megszelídíteni is lényünk civilizálatlan, ösztönös részét.


Köszönöm, hogy meghallgattak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése